2017. december 10., vasárnap

Az utolsó nap - az időzítés



 
Amikor első ízben érkeztem Hsziamenbe a Xiamenairlines Dreamliner gépével, a felkelő nap fényében landoltunk. A gép belül szivárványszínben játszott, finom keleti muzsikát hallatott, és életemben először megpillantottam Kína földjét – a legtökéletesebb időzítés volt. „Az életben legfontosabb dolog: az időzítés” – mondta Henry bácsika a kedvenc filmemben. (Bor, mámor, Provence, aki véletlenül nem tudná)


Mint minden, ez az utazás is véget ér – eljött az utolsó nap. És úgy volt utolsó, hogy a leghosszabb lett, mert éjfélkor indult az amsterdami gép. Tehát tényleg volt egy egész kerek  nap!
 

Lustálkodjunk délelőtt, javasolta Gyuri, és megnéztük a „Közöttünk az űr” című filmet. A végére persze pityeregtem egy kicsit, de amúgy is könnyes-elválós hangulatban keltem… Mint utolsó ebédet, Gyuri igyekezett felejthetetlent választani: népszerű japán halételek: szusi, haltál, teli friss virágokkal. Isteni ízek vonultak fel, a nyers halak és rákok egyszerűsége és különösen jó íze, a maguk nyers valóságában. (Igen, megkukkoltam az üveg mögött dolgozó szakácsokat. A szegfűs virágcsokrok mind visszakerültek a vízbe, és azután egy újabb tálon láthatta őket viszont a vendég. Az éttermet már ne keressétek, épp most mesélte Gyuri, a napokban bezárt. Kár érte, a jó volt az étel, és mindig sor állt előtte…)


 


Aztán Tinyje-vel elmentünk még egy boltban, kikutatta, hol lehet virágokból készült csemegéket kapni, és négy üveggel is vett – hogy fog még ez is beférni a bőröndbe?! De befért, és mivel minden útra készen, és még volt jó pár óránk, egy utolsó bevetés a tengerparton. A legszebb parti sétányon kötöttünk ki hat előtt két perccel, és pontban hatkor felkapcsolták a túlpart összes lámpácskáját. Fényárban úszott a város, az ég sötétkéken tündökölt, narancsban játszó felhőket fújt a tenger felől szél… szavak nem voltak, mert könnyek nélkül nem jöttek volna elő. Búcsúztunk egymástól, búcsúztam Kínától – ki tudja, vissza fogok-e még térni ide, ebben a szeretnivaló városba, amely befogadta az európai fiút. Nem szóltunk egymáshoz, csak lépkedtünk azon az úton, ahová legelőször mentünk el, még két éve, amikor még ő is tanulta Kínát, és épphogy belezuhantam és félkómásan próbáltam elhinni, hogy tényleg itt vagyok…
 

Érzem, jó helyen él a fiú, szereti és szeretik, és ezt a várost, ezt az életet, amely merőben más, mint odahaza, ezt meg lehet szokni, megszeretni. Azt hiszem neki már itt is HAZA van.

PS. Minden kedves barátomnak, aki azt kérdezte, esznek-e kutyát Kínában, ajánlom, nézze meg a Love without words című filmet. (Én hazafelé, a repülőn láttam, kínaiul, de a címéből adódóan így is élvezetes!  http://www.imdb.com/title/tt6081412/ )
Ha tetszett, olvasd el a többi bejegyzést is,(mert amúgy ez az utolsó) és kérlek, ajánld másoknak is, akik szívesen barátkoznak más kultúrákkal! Látogass el honlapomra is, ahol sok-sok érdekességet találsz, belelapozhatsz könyveimbe, megtisztelsz egy dedikált példány vásárlásával. Virágos világomból csak egy kis kitérő az oly messzi Távol-Kelet!

 
 

Jimei Turtle Park


http://halmosmonika.blogspot.hu/2017/11/az-egyik-legzoldebb-varos.htmlHsziamen egy része egy szigeten fekszik, ám a város már átterjeszkedett a partra, a szárazföldre. Eljött az idő, hogy ebből is kóstoljunk egy kicsit. Buszra szálltunk, és egy órán keresztül élvezhettük a városi tömegközlekedés szépségeit. Olykor jobb, ha az ember kitámasztja magát, kapaszkodik, szemét behunyja, és az általa választott magasságos irányába küld néhány áldást kérő szót.  Tülekedés, ordítozás, lökdösődés – kik-ki vérmérséklete szerint száll fel, száll le. A buszra elől kell felszállni, hátul leszállni. Az utasok kutya kötelessége felszállás tán a lehető leghátrább menni – ha nem teszik, a sofőr nagy kiabálással adja tudtukra, hogy addig bizony el nem indul.


 
Több hatalmas, fizetős híd vezet át a túlpartra.  Az út mellett a tengerészeti tiszti iskola épületei, az ablakokban száradó egyenruhákat lenget a szél. Az utcán kettes sorokban vonulnak a fiatalok, egyenruhában, egyentáskával. Köztük egyetlen lány, aki ernyőt tart feje fölé, úgy masíroz velük. A kínai nők az arcukat különös figyelemmel vigyázzák: nem csak kenik, tisztítják, mindenféle pakolásokkal és furfanggal tartják rugalmasan, fiatalon és fehéren, de nap sem érheti. Épp ezért, ha kisüt a nap, máris előkerülnek az uv-szűrős napernyők, kalapok. Úgy látszik, a komoly szervek is méltányolják a nők arcának jelentőségét.

Úticélunk a jimei Turtle Park, a parton, a szigettel éppen átellenben. Megálmodója Than Kak Khee, (ezért hívják Than Kak Khee Memorial Parknak is), aki a város kultúrájának és oktatásának fellendítője volt. Ő alapított 1918-ban, nyugati mintára jimei egyetemet. Nyughelye a park közepén, egy teknőst formáló emlékhelyen – innen a park elnevezése.  A parton magasodó 28 m magas gránitoszlop a szabadság emlékműve, pálmák karéjában, messziről látható.

 
A park épületegyüttes tipikus kínai, telis-tele domborított állat- és növénymotívumokkal, mindegyik mellett ott a neve is. Ha valaki eltölt itt néhány hónapot, vagy évet, biztosan megtanulhatja őket. Élőkben sem volt hiány, hiszen miközben szemrevételeztük a kőből domborodó rovarokat (akik éjjel megcsíptek), a denevért (aminek nevét Sziszi iskolájában tanultuk néhány nappal ezelőtt, és ott röpködött a fejünk felett az esti biciklizésnél), a kígyót (akivel fent a hegyen találkoztam), a víz felett ott szárnyaltak a kócsagok, a város jelképének számító madarak, a kőfalon leselkedett egy patkány, idébb pedig kagylókat és halakat gyűjtögettek.
 

A növények sem csak kőből jelentek meg, hanem teljes valóságukban. Főként pálmák vetettek árnyákot a kővel borított utakra, de szépen gondozott cserjék és virágágyások vigyázták. Kisebb bambuszcsoportok zizegtek és susogtak – igen erős szél támadt, és így volt lehetőségünk meghallgatni, ilyenkor mit mondanak a bambuszok, hogyan énekelnek a levelek, recsegnek és dobognak a szárak – hiszen a kínai kert jellegzetessége a növények hangjainak használata is. A parton ekkor már viharos szél tombolt, a bambuszok egyre hangosabban és szédítőbben énekeltek. (ekkor érkezett a hír is, hogy odahaza előző nap tombolt vihar, kidöntve a szép cseresznyefát.)

A homokos parton hosszan lehet sétálni, gyönyörködve a túlpartban, a házak közül percenként kibukkanó, felszálló repülőkben. A homokban kövek, betondarabok, és ameddig a szem ellát, kagyló telepek. Szorgos kis emberek gyűjtik a kagylókat, ahogy épp húzódik vissza a tenger. Árulják is a parton, és lehet, hogy vacsorára éppen ezt tálalják fel valamelyik kis út menti étkezdében.
 

Ha tetszett, olvasd el a többi bejegyzést is, és kérlek, ajánld másoknak is, akik szívesen barátkoznak más kultúrákkal! Látogass el honlapomra is, ahol sok-sok érdekességet találsz, belelapozhatsz könyveimbe, megtisztelsz egy dedikált példány vásárlásával. Virágos világomból csak egy kis kitérő az oly messzi Távol-Kelet!

 

 

2017. december 9., szombat

Egy kicsit a dísznövényekről


Nem lenne teljes a beszámoló egy kis dísznövény-kitekintés nélkül. Parkról-parkra izgalmas élmények, szépség, ahogyan azt itt mérik.


A Zongshan park attrakciója a bonsai gyűjtemény. A város közepén valóságos oázis a park, telis-teli emberekkel: gyerekek hancúroznak a fűben, esküvőket fotóznak, kisebb csoportokban taichiznak, meridián-tornáznak zenére. Megint máshol kártyáznak, és egy számunkra megfejthetetlen módon társkeresnek: a fák közt kihúzott madzagon csüngő kék és rózsaszín papírokon legfontosabb adataikkal.
 
Csupa élet a bonsai kert is: nálunk az ilyen jellegű bemutatókat hét lakat alatt őriznék, itt boldogan sétál és futkározik köztük mindenki. Épp szombat délután volt, amikor különösen sokan töltök itt az időt a környező magas házakból.

Tyinje megismertetett egy növénnyel, amely épp virágzásának végén járt, de azért sikerült virágát megillatolni: finom, fűszeres, erősen aromás illat, mintha keveredne benne a vanília egy kis jázminnal. Osmathus, amiből nem csak teát készítenek, hanem ízesítenek vele krémlevest, répás és gyümölcsös ételeket is. A felhasználását illetően leginkább a nálunk honos bodzához hasonlítanám.
 
A bonsai-ok korosak voltak, el lehetett szemlélődni mindegyiken. Érdekes edényzetek, felirattal – amely legtöbbször nem a növény nevét jelentette, hanem egy odaillő gondolatot. A magában is alkotásnak számító törzs, és a sok-sok év munkájával létrehozott korona. Egy külön épületben szépre lakkozott bonsai-törzseket is kiállítottak, amelyeket nagy becsben tartanak az után is, hogy megszűnt bennük az élet.
 
 
 
A park mellett futó utca „virág” utca: ahogyan vannak ruhaboltos, lakásfelújítós utcák, ebben a virágüzletek garmadája található, kis- és nagy tételben lehet vágott- és cserepes virágokat kapni. Néhol virágkötők dolgoztak az utcán, szépséges csokrokat kötöttek. Kicsit virágpiac-feeling, kicsit kosz és összevisszaság, de a kikerülő, kész művek igen látványosak, dekoratívak.


 
 A városban több ízben láttunk az üzletek előtt hatalmas, dekoratív virágkompozíciókat, melyek az üzlet megnyitását vagy éppen egy merőben új áru bevezetését jelentették.


Szeretek belesni a kapualjakba, ablakokon – nem kukkoló, hanem csak kíváncsi vagyok. Az egyik kapun bekukkantva meglepő módon egy füves udvar volt, és éppen virágkötészeti bemutatót tartottak. Bemenni nem engedtek, de amíg kerestük az esetleges közös nyelvet, addig néhány elkészült alkotást sikerült megörökítenem.


 Ha tetszett olvasd el a többi bejegyzést is, és kérlek, ajánld másoknak is, akik szívesen barátkoznak más kultúrákkal! Látogass el honlapomra is, ahol sok-sok érdekességet találsz, belelapozhatsz könyveimbe, megtisztelsz egy dedikált példány vásárlásával. Virágos világomból csak egy kis kitérő az oly messzi Távol-Kelet!
 
                                                  Gyönyörű szukkulens, az Euphorbia Millio
 
 

2017. november 30., csütörtök

A tizenkét sárkány hegye


 
Nekünk csak egy sárkányunk van, de az legalább hétfejű. Na jó, meg a Süsü. Itt azonban 12 sárkány lakik csak ezen a hegyen.

Minduntalan azt kérdezik tőlem: ilyen van Magyarországon? Van, ami nincs. Van, ami van, csak sokkal kisebb. Itt a szilák is hatalmasok, a távolságok is, és minden, hiszen nagy ország, rengeteg ember. Ezért is mondom olykor: képzeld ezt, mint odahaza, és szorozd meg aztán százzal. Na, pont olyan. És egy idő után már úgy érzem magam, mint a kis herceg: nálunk minden olyan kicsi. Kicsi ország, kicsi hegyek. „Hát mert nálam odahaza minden olyan kicsi...” – mondta a Saint Exupery történetének hőse…

 

Reggelire egy tarógyökér lepény némi kókuszitallal, és indulás, mert ma hosszú buszozás vár, irány a hegyek. Beichen Mountains Naturpark, Tong’an – ez a pontos úti cél, de amúgy ez még mindig Hsziamen.
Előbb a hídon futó gyors busszal mentünk egy órát. Áthajtottunk egy hosszú hídon a szárazföldre, mentünk és mentünk jó sokáig: városnézés 4 yüenért. A megállóknál szorgos alkalmazottak dolgoztak, aki hangos ordibálással arra voltak hivatottak, hogy a téblábolókat betaszigálják a buszba. Egy külvárosi csomópontban átszálltunk egy kicsi és rozoga buszra, amellyel újabb 40 perc következett, immár a „vidék”-en. Ugyan nem zsákokon ültünk, és volt rajta ajtó, meg minden, amit elvárható egy busztól, de utazott velünk több zsák zöldség és egy bambuszkosár gyümölcs is. Egy árus, amilyeneket mindenfelé lehet látni a városban: vállára illesztett rúdon függ két kosár, abban a portéka.

Láttunk magányosan legelésző sovány tehenet az út mellett, sok apró kalyibát. Épülő házat, a hatodik emeletig szakszerűen beállványozva bambusszal. Sertésszállító teherautót – amelyben két szinten voltak bezsúfolva a magyar szemmel sovány disznók. Az út katonai objektumok mellett is elvezetett – ezért igen tekintélyes fekvőrendőrökkel rakták teli az utat –élmény volt minden huppanás. Láttunk szépen művelt területeket, bambuszvázas fóliasátrakat. Szép bakháton nevelt palántákat. Út menti piacot, az aszfaltra terített ponyván fél disznók, halomba hányt gyökérzöldségek hevertek. Ez már egészen vidéki életérzés!

Hétköznap lévén nem sokan igyekeztek a Beichen Mountains Naturparkba, de hét végén, amikor sorba állnak a hegyen felfelé a látogatók, az igen nyomasztó lehet. Most napsütésben élvezhettük a természetes és az épített környezetet. A fák közt elrejtett hangszórókból kellemes meditációs zene szólt – zenél a tong’ani erdő. Hogy mit keresett  a monumentális kapu mögött egy vérbeli transformers - legalábbis a fiatalok azt mondták, ez az, nem egy ősi kínai mesehős.



A lépcső mellett a mutatós beton hangszóró.
A park Kína történelmi emlékeket idéz, azonban a mi tudásunk ebben igen szegényes, a feliratok pedig csak a kínaiaknak érthetők. Gyönyörködünk a tájban és másszuk a sziklába vájt lépcsőket, egyre feljebb. Itt a biztonságot a betonkorlát jelenti, ami úgy néz ki, mintha fából lenne: még a fakéreg-kopottra is festették, a tájba illően.

Néhol veszélyt jelző táblát helyeztek ki – vigyázzon magára mindenki. Nem lacapacáznak, vigyázz magadra. Ha nem bírod, ne menj oda, ők így gondolkoznak.
Az épített környezet hamarosan átvált természetesebbre, és végre alkalom nyílik annak megszemlélésére is. Ilyenkor mindig nevetnek rajtam, úgyhogy ezt már nem is mondom el senkinek, csak magam szemlélődök mindenkori kíváncsiságommal. Mit kell fotózni azon a bozóton – kérdezik, de egy ideje már erre sem válaszolok, csupán egy sejtelmes mosollyal. Gondoljon mindenki azt, amit akar. Nekik bozót, nekem szerelem.


Szépséges vízesések, 12 aprócska tó, vagy inkább csak medencécske mellett baktattunk egészen a Tizenkét sárkány legfelső taváig, ahonnan csodás kilátás nyílt a vidékre, a párába vesző távoli nagyvárosra. E kis vízfelületek adták a nevet: 12 sárkány. A 600 métert zuhanó vízesés igen halovány volt itt is, akárcsak a Botanikus Kertben, de hát két hónapja nem esett, így megbocsátjuk neki, és élvezzük azt a keveset, ami van. Bár láttuk, hogy ez mű-víz, vagyis tíz órakor a személyzet maga kapcsolta be a szivattyúkat… azért mégiscsak gyönyörködhetünk benne...
 
Ha tetszett olvasd el a többi bejegyzést is, és kérlek, ajánld másoknak is, akik szívesen barátkoznak más kultúrákkal! Látogass el honlapomra is, ahol sok-sok érdekességet találsz, belelapozhatsz könyveimbe, megtisztelsz egy dedikált példány vásárlásával. Virágos világomból csak egy kis kitérő az oly messzi Távol-Kelet!
 
 

 

 

 

 

2017. november 26., vasárnap

Shoppingolni mindenáron?


Egy nőnek néha el kell mennie shoppingolni. Én ugyan igen ritkán teszem, akkor is céltudatosan, sosem voltam plázacica. De be kell vallanom, olykor rám is rám tör a vásárlási láz.

Ha Kínába megyek, mindenképpen menjek ruhaboltokba – mondta utazásszervező ismerősöm – ő mindig degeszre tömi Kínában a bőröndjét cipővel, ruhával. Nos, ezek után azért körülnéztem a ruhaboltokban, tényleg, milyen is a választék, ahonnan ruhák garmadájával kell hazatérni? Itt van-e az ázsiacenteres gatyák és pólók őshazája?

Igen, bizony, itt is. Vannak olyan boltok, ahol halomban áll a bóvli, az egyszer használatos ruhák özöne – akár a Kőbányai úti piacon, épp olyanok ezek az utcák.
 

Kicsit arrébb azonban rengeteg elegáns bolt! És tényleg jó ruhákkal, szép dizájnnal, tiszta, kellemes küllemű boltok, amelyekben zene szól, jó bemenni. Annyi és annyi, szépséges és divatos ruhát láttam, hogy tényleg tudtam volna vásárolni egy (két) bőröndnyit! Igaz, a méretekkel van egy kis baj, mert a 40-42-es méret azért itt „king size”-nak számít… cipőből a legnagyobb a 37-es, bár, különleges helyeken el lehet csípni olykor egy-egy 38-as példányt is… És voltak csudaszép melltartó-boltok! Annyi, de annyi, és olyan szép melltartók voltak, hogy én csak ámultam. Milyen finom anyagok, mennyi szín és minta, milyen ötletes pánt-megoldások… az egyetlen bibi, hogy 75B-ig bezárólag…
 

Tyinje mindenképpen szeretett volna vásárolni nekem valami szép ruhát. Így hát egyik délután kettesben indultunk el shoppingolni, férfi ilyen dologra nem való. Bár Gyuri a lelkünkre kötötte, ha bármi baj van, hívjuk fel, ő addig letölti „A mi kis falunk” epizódjait – ugyan mi baj lehetett volna? Legfeljebb, ha annyi, hogy elfogy a pénz… J

Sorra jártunk vagy húsz butikot. Az eladók az idegen láttán máris ugrottak, hozták elő egymás után a ruhákat. Az első boltban még hülyén éreztem magam, amikor a próbafülkébe tuszkoltak, aztán két kínai lány igazgatta rám a ruhát a tükör előtt – to small. „Hungarian people are large” – mondta kínai angolsággal a lány, nevettünk, és mentünk tovább. A próbafülkékben nincs tükör, így a delikvensnek ki kell perdülnie az üzlet közepére, ott vizslatják meg többen is, no meg az utca népe, hogy hogy is áll. Szereztünk is egy pár kedves percet az arra járóknak!  Tulajdonképpen jó buli volt, épp, mint amikor Pesten a lányokkal elmegyünk, hogy anyukájuknak vegyenek valami nem túl öregasszonyos ruhát. Tyinje úgy csinált, mintha a lányom volna, és fürdött az idegen kísérőjének kijáró csodálatban. Végül is egy tojáshéj színű pulóverrel és egy kis százszorszépes szoknyával gazdagabban tértünk haza. Alkudozni meg egyenesen kötelező – de ehhez bírni kell a nyelvet!
Tényleg érdemes vásárolni, ha teli az erszény, és ha van türelem megkeresni az a ruhadarabot, amit véletlenül nagyobbra szabtak…

Nem vagyok egy ékszermániás, de észre kellett vennem a rengeteg arany- és igazgyöngyboltot, de a tengernyi nyakra-fejre-fülbevaló nem igazán dobogtatta meg a szívemet. Sem a boltok előtt, műanyag dézsában készülő igazgyöngy, sem a sok-sok sárga arany csingilingi. Kínában a disznó a gazdagságot jelképezi – vajon nálunk bárki fel merne venni ilyen szép, kövér disznó medált a nyakába? Elsősorban ünnepi alkalmakra való, már csak az ára miatt is.

 
 
Ha tetszett olvasd el a többi bejegyzést is, és kérlek, ajánld másoknak is, akik szívesen barátkoznak más kultúrákkal! Látogass el honlapomra is, ahol sok-sok érdekességet találsz, belelapozhatsz könyveimbe, megtisztelsz egy dedikált példány vásárlásával. Virágos világomból csak egy kis kitérő az oly messzi Távol-Kelet!
 
 
 

 

2017. november 25., szombat

Gulangyu, 鼓浪屿, "a víz tépázta kövek" szigete



 

Gyönyörű este volt: rövid séta után újra biciklire ültünk, és végigkerekeztünk a fényárban úszó tengerparton. Sötét biciklisek voltunk: itt minden ki van világítva, viszont a bicikliken, motorokon nincs lámpa. A parti sétány és kerékpárút márványszerű kövén visszacsillogtak az épületek színei. Megcsodáltuk újra a túlparton Gulangyu aranyra festett köveit, a ragyogó kupolát, amely keresztet visel tetején: reggel, ha sikerül jegyet venni, áthajózunk a szigetre!
A sziget, 鼓浪屿,  ugyan egészen közel van: ha végigsétálunk a Zongshan lu-n (ez Hsziamen "Váci utcája"), tíz perc alatt a kikötőben lehetünk. Külföldiek azonban csak a nemzetközi kikötőből induló hajóval mehetnek át, ami jóval messzebb van, 20 perc busszal. És persze, az többe is kerül – vagy talán az szebben hangzik, hogy a helyiek kedvezményes jegyet válthatnak a hajóra. Mi persze gyalog mentünk a kikötőbe, bemelegítésként egy másfél órás séta.
Hsziamen város egyik nevezetessége Gulangyu szigete, amelyet a „tenger kertjének” vagy a „zongorák szigetének” is szoktak nevezni. Neve amúgy ”víz tépázta kövek”-et jelent. Két négyzetkilométernyi zöld oázis, természetes szépséggel. Teljesesen „zöld” sziget: csak hajóval közelíthető meg és kizárólag kisméretű, elektromos járművekkel lehet rajta közlekedni – vagy gyalog. A szigeten található a világ legnagyobb orgona-múzeuma és Kína egyetlen zongora-múzeuma, több mint 200 db zongorával. Mivel a part menti sziklákhoz csapódó hullámok mindig más és más hangot hallattak, szívesen időztek itt inspirációt gyűjteni zeneszerzők. Így lett a „zongorák szigete” koncerttermekkel teli, szabadtéri hangversenyek színhelyévé. A XIX. században brit, francia, holland és japán diplomaták lakták, az épületek teljesen európaiak, több keresztény templommal.


 
Gulangyun már jártunk két éve, akkor nagyon kedves kísérőink voltak, akik a szigetre érve máris egy kis golfkocsira ültettek, mondván, onnan kényelmesebben lehet nézelődni, mert a sziget hatalmas. Nos, mentünk is a kocsival vagy 2 km-t – de fotózni tényleg kényelmesen lehetett - legfeljebb nem ott, ahol szerettük volna. Egy turista látványosság, valamikor ez volt a régi városközpont. Virágkorát akkor élte, amikor különféle nyugati hódító népek jártak errefelé, és e szigetet találták a legalkalmasabbnak arra, hogy ide tegyék konzulátusukat, iskolájukat, templomaikat. Voltak itt angolok, spanyolok, hollandok, és ki tudja, még kik – az épületek erről mesélnek. Szakasztott Európa.
Teli csupa keresztény emlékkel. Meglehetősen furcsán festenek a templomok kereszttel a tetejükön, kínai felirattal. A kissé romos épületeken érződik az angol hatás: olykor érezheti magát az ember egy régi angol kisvárosban is. A hatalmas turista áradat között mindenhol esküvői fotózásokba botlottunk. Egy idő után feltűnt, mert ennyi menyasszony nem lehetséges. Még Kínában sem. A ruhák meg viseltesek, tehát az sem elképzelhető, hogy épp reklám fotózás zajlik. Délután meg is leletük az „esküvő fotózási intézet” épületét – tehát innen fúj a szél. A legjobb hely hozzá, tényleg, hiszen itt aztán minden stílus megtalálható: kelet-nyugat, csodás épített és természeti környezet.


Gyuri unszolására bementünk a víz alatti világ kiállítására. Én nem vagyok híve a rabságban tartott állatok nézegetésének, de annyi mindent csináltam már itt, amit amúgy nem, hát gondoltam, ez is belefér. Ilyenekkel úszunk együtt a tengerben? Atyaúristen……. A medúzák színes fényfürdőben lenyűgöztek, szédültem, amint a cápák úsztak át felettem, érdekes volt a természet eme színes alkotása.



Felmásztunk a város egyik jelképének számító szoborhoz: ő védi meg Hsziament a tájfuntól. A Shungzang Gardent kihagytuk, erről írtam már két éve a Kertbarát Magazinban, most akkora tömeg állt sorba a bejáratnál, hogy nem is vállalkoztunk volna rá. Bár a januári kertlátogatás egy nyárvégihez nem mérhető…


Viszont a séták közben egy temetőre bukkantunk! Ezt sokan kérdeztétek, hová temetkeznek a kínaiak, mert még senki nem látott kínai feliratos sírt! Itt egy egész régi temető, az érdekessége az, hogy a sírkövek nagy részén a kínai felirat mellett kereszt található. A kérdésetek azonban ez sem válaszolja meg, hiszen itt egy eléggé speciális összetételű lakosság élt egykor…
A naplementét egy kis öbölben vártuk meg, aztán irány a kikötő!  A szigetnek három kikötője van, külföldiek, természetesen, csak egyet használhatnak ebből is. Hangulatosan kivilágított pálmák közt sétáltunk a kikötőbe, tudtuk, mert Tyinje megnézte, este 9-ig jár a hajó.


Bezárt épületet találtunk.
Nosza, irány a másik kikötő, a sziget átellenes oldalán. Most már sietősre fogtuk, és végiggondoltuk a lehetőségeket: ha onnan van hajó, és használhatjuk, mint külföldi, akkor rendben. Ha nincs hajó, akkor keresünk egy szobát, reggel megyünk haza. Bennem felrémlett, hogy mennyi fogdás történettel szórakoztattak az utolsó kalligráfia órák egyikén, és ez is benne van a pakliban.
Bő negyven perc gyaloglás után – ami az aznapi már megtett 18 km séta után annyira nem volt jó - elértük a kikötőt, volt hajó, fel is engedtek rá – és ez a hajó nem a város végiére vitt, hanem egyenesen a Zhongsan lu-nál állt meg – innen tíz perc alatt értünk volna haza, ha nem megyünk be még a Pizza Hut-ba.
Egész nap egy falatot sem ettünk, mert az esti tofus-pacalos-bambuszrügyes kaja kicsit elrontotta a bélésünket, és jobbnak láttuk a diétát. Napközben kólával és teával éltünk, de este jólesett egy kis pizza meg sült krumpli. Se fogda, se bef@ás, se hotelszoba a szigeten – jó kis nap volt ez is!
Ha tetszett olvasd el a többi bejegyzést is, és kérlek, ajánld másoknak is, akik szívesen barátkoznak más kultúrákkal! Látogass el honlapomra is, ahol sok-sok érdekességet találsz, belelapozhatsz könyveimbe, megtisztelsz egy dedikált példány vásárlásával. Virágos világomból csak egy kis kitérő az oly messzi Távol-Kelet!