A májusi erdő érintése

A virágzó repcetáblák belesárgállottak az dombok üde zöldjébe. Apró bárányfelhők kergetőztek az égen, az utat lepkevirágú vadrózsa szegélyezte. Aztán elmaradtak a mezők, egyre sűrűbb lett a cserjés, s azt is felváltotta a bükkös.

Égig meredeztek a karcsú gyertyánok, bükkfák, sudáran, méltóságteljesen, törzsük szürke kérgét végigsimítva szinte érezték az időt, a múló idő növelte apró, finom ráncokat. A bükköst különös, édes illat lengte be, édes volt s egyszersmind ismerős és mégis különös: a virágzó medvehagyma semmihez sem hasonlítható, izgató illata. A bükk-templom libegő levelei közt bekukucskáló napsugár  táncot járt a leveleken, s fehér virág-bóbitákon, s így olybá tűnt, mintha friss hó lepte volna be az erdőt. Amíg a szem ellátott, mindenfelé csak csillagvirágaival  tündökölt a medvehagyma. A madarak tavaszi dallamokat csicseregtek vidáman, hangjukat vétek lett volna megzavarni.

Ők ketten ballagtak egymás mellett, szótlanul. Nem mondták ki, de egyiküknek sem volt szíve az erdő hangját megérinteni. Lépkedtek, talpuk alatt csikorogtak a fehér kövek, csak szőtték közben gondolataik fonalát. Az út gyönyörű hegyoldalban kanyargott, a mohás sziklák rátámaszkodtak itt-ott a meredekre, s fehér medvehagymásból olykor kis tarka virágok tűntek elő. Nagyvirágú, illatos ibolya, hajolt le érte az asszony, s aztán amott csüngő, sárga virágú kankalin, vadárvácska, s kisvirágú fűzike, mutatta.

Egyszerre megzörrent a távol, s két őzgida alakja rajzolódott ki. Végigsiklott rajtuk a lombon át beszűrődő napsugár, aztán a riadt vadak tovaszökelltek. A férfi meg az asszony, néztek utánuk, míg el nem nyelte őket az erdő zöldje. Az a zöld, amit talán a festő ecsetje tud csak visszaadni, ami májusban a legszebb: a zöld tengernyi árnyalta festette be az egész világot, amely átölelte őket ott, az erdő mélyén. Szinte fürödtek a zöld ragyogásban, csodálták a természet gazdag színpompáját: azt a pompát, amit mások talán csak egyszerűen zöld erdőnek neveztek. A férfi aztán az asszonyra pillantott, aki megbabonázva állt – talán azt szerette volna, ha elnyeli őt ez a tavaszi gyönyörűség, a természet lágy öle. Szemében visszacsillant egy kóbor napsugár, s pajkosan incselkedett az erdész pillantásával. Aztán egymásra néztek, tudták, menni kell tovább, hiszen az út még hosszú, s olybá tűnt, hogy a nap lassacskán már a hegy mögé készülődik. Nicsak, mi ez nesz, ez a furcsa zizegés? Vadmalacok, mutatott előre az erdész, s valóban, az úton ott téblábolt hét csíkos, pici vadmalac. Túrták a földek, vékony hangon röfögtek, s ügyet sem vetettek arra, hogy a közelben két ember nézi őket mozdulatlanul. Ám valahol a bozótban kiszimatolta az anyjuk, s egyetlen horkantással jelzett kicsinyeinek, akik abban a szempillantásban futásnak eredtek, szedték aprócska, ügyetlen lábaikat, s eltűntek a hívatlan szemek elől. A kis család mozgolódása még sokáig hallatszott a lombok védelmező takarásából.

Hiába szaporázták lépteiket, s az út egyre csak fogyott, szép lassacskán rájuk esteledett. Egyre fakóbb árnyak szűrődtek a fák közé, a madarak is másféle muzsikába fogtak...........

A húsvét üzenete

Hamvazószerdán szerettem bele. Pedig alig tudtam rá egy pillantást vetni. Éreztem, hogy most jött el az idő, várt rám. Úgy telt el a nagyböjt, hogy készülődtem: testben és lélekben, hogy húsvétra már igazán az enyém lehessen. Az élet azonban úgy hozta, hogy közben más testi nehézségekkel, betegséggel is meg kellett küzdenem, de mire rózsaszín ünnepi pompát öltöttek a díszmeggyek az utcán, addigra szép lassan majdnem minden megoldódott. Itt a szép, napfényes, tágas műterem - már csak a dobozhegyeket kell kicsomagolni, és élvezni a nyugalmat, a teret, a finom eleganciát.
Kezdődhet a munka!
Ám a húsvét tartogatott még egy meglepetést: egy boríték érkezett postán, mintha csak tudta volna a feladója, hogy soha nem lett volna olyan aktuális ez a csöpp küldemény, mint most! "Duftblumen  für Naschkatzen" áll a kicsi zacskón: Tamás Jenőné, Erzsébet küldte nekem Csopakról. Meghatódtam a virágmagokat rejtő zacskó láttán, ám hamarosan megcsörrent a telefon: ő hívott, hogy áldott ünnepet kívánjon. Furcsa kapcsolat a miénk: évekkel ezelőtt többször is beszéltünk telefonon ehető virág-ügyben, aztán a csopaki Tamás Pincében elkészült a levendulazselé, a levendula szörp és más finomságok, Noszlopon készülnek a Százszorszép termékek... és eszembe jutott a kellemes borkóstolás a pincében, Csopakon... mindössze egyszer találkoztunk személyesen, de a lelki rokonság úgy látszik, jóval szorosabb. Az ajtóm előtt fognak illatozni Erzsébet virágocskái, és nem mulaszthatok el egy újabb látogatást majd a csopaki szőlőben, az biztos.
De nem hagy nyugodni a gondolat: miféle üzenet e maréknyi magocska nekem?

Virágvasárnap Darányban

Régóta készülődött ez az utazás: és épp most, amikor a hírek is ontják magukból a darányi gólyakamerától elhíresült gólyameséket, épp akkor tévedtünk ide. Nos, Darányban tényleg ott a jól szituált iskola, tetején a gólyák, a kamera: minden, ahogyan azt hirdetik. Csak úgy mellékesen: a szomszéd falvakban is mindenfelé takaros gólyafészkek, gólyák és rengeteg madár! A tavasz jó idővel kedveskedett: gyönyörű napsütés, kellemes kirándulóidő volt. Nos, aki nem járt még erre, annak igen ajánlom: a Dráva sok meglepetést tartogat! Sajnos, a babócsai Basakert zárva volt - szerintünk aggódnak, nehogy valaki lekaszálja még virágzásuk előtt a törökök által telepített csillagnárciszokat. Kárpótolt érte a falu határában a sok-sok méretes ibolya és medvehagyma. Vétek lett volna kihagyni! Ahogyan a barcsi ősborókást is! Kétszer mentünk el mellette, míg elolvastam: ja, hogy itt vagyunk mellette: csakhogy majd' 10 éve leégett... azért még voltak borókák mutatóban, és szépséges szenes gyökerek! A szállásunk a Vitéztanya Vadászlak volt az erdő közepén, a Duna-Dráva Nemzeti Park területén, s az ilyen kis vadászházakban még sose csalódtunk! Sehol egy ember,  nyugalom, cserépkályha, dögös bőrkanapé... az erdő pedig teli vaddal: életemben nem találkoztam összese annyi erdei állattal, mint itt két nap alatt! Hát még amikor kísérőnk Ballon Kornél jóvoltából azt is megtudtam, hogy akár sakálok is jöhettek volna szembe velem... bár azt hiszem, nem is tudom, milyen lehet egy sakál. A zselici domboktól búcsúzva még egy kis medvehagymás sajtkrémmel töltött borda fokozta  vasárnapi élvezeteket, s aztán pedig búcsú a kedves Dunántúltól... de nyáron újból irány: Darány!