Az elmúlt 106 nap, amit nevezhetnék nemes egyszerűséggel bő negyed évnek is, az életbe való visszatéréssel telt úgy, hogy közben egyetlen napra sem hagytam abba a munkát. Napról –napra tettem meg kicsiny lépéseket ahhoz, hogy elmondhassam: sikerült, ma feljutottam, a csúcsra! Ne képzeljetek nyolcezreseket, egészen pici csúcsról van szó: a Hegyes tetőről, amit célul tűztem ki magam elé azon a napon, a mikor a műtét utáni kábulatból kezdtem magamhoz térni. Hosszú volt ez az idő és voltak olyan napok, amikor a teljes csüggedés lett rajtam úrrá, hogy én már sosem… de sikerült! Köszönöm mindenkinek, aki e nehéz időszakban mellettem állt, mindenkinek, aki egy icipicivel is, de hozzájárult ahhoz, hogy ezen az elképzelhetetlenül gyönyörű októberi napon megtehessem ezt a 12 km-t, és hátizsákkal a hátamon, botjaimmal a kezemben felérkezzek a hegyre!
Köszönet az együttérzésért, a kinyújtott kezekért, az imádságért, a virágcseppekért, a csodalámpásért. A finom falatokért, gyümölcsökért, a somlói és balatoni borokért. Hála az energiáért, a kristályért. Köszönet a doktornak, aki talán az életemet mentette meg, a kórházban azoknak, akik elviselhetővé tették a legnehezebb időt, mérhetetlen szeretettel. És hála a citológusnak, aki elárulta, mi az ilyen csúf dolgok egyetlen gyógyszere.
Hogy mi? Azt a készülő könyvemből tudhatjátok meg: ez az újabb cél, hogy elkészüljön egy kis könyv életről, halálról, szeretetről és boldogságról. A címe: „Elmúlik.” Bízom, hogy a Teremtő ad hozzá erőt és elég időt!
Itt még legalább 500 méter volt hátra. Nagyon felfelé...
A Julianus-barát kilátó októberi pompában, amire sokáig csak áhítoztam, hogy oda, fel...
Az ősz színei, és lassan hömpölygő, nagy folyam, fentről nézvén.
Mintha a távolban a nap lenne, de nem: ez a hegyoldal, s az odalent a mélyben a Duna csillogó víztükre...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése