Árnyoldal

 

 Kérlek, ezt csak akkor olvasd el, ha az előzőek alapján úgy érzed, mást is szeretnél tudni Kínáról. Mielőtt elindultam volna, odahaza ismerősök és ismeretlenek meséltek nekem a sosem látott Kínáról. A kínaiak büdösek, koszosak, köpködnek, ránk akarják sózni az ócska gatyáikat, majomagyat és magzatlevest esznek, megsütik a kutyát, és amúgy bérgyilkosok, akiket nem lehet megtalálni, mert minden kínai egyforma és egymás útleveleivel utaznak.

Nos, ebben a sűrűben szeretném egy kicsit eligazítani azt, aki nyitott rá, és tényleg érdekli. Vagyis most itt olyat is fogsz olvasni, ami európai mércével mérve olykor nem csak nem gusztusos, hanem undorító. De ez is Kína. Ha inkább maradnál a napos oldalon, akkor lapozz tovább.

Végletek városa. De tényleg. Egyfelől egy olyan luxus, amelyet kevesen engedhetnek meg maguknak nyugaton, kis hazánkban meg aztán végképp, más részről pedig egyszerűség és lepukkantság – amit messziről nézve nyomornak nevezhetnénk, de nem az. Sok száz millióan élnek így, ebben a létformában.

Vannak nagyon kínai megoldások, ami nekünk furcsa. Ha meg leülünk gondolkodni rajta, hogyan lehetett volna másképpen...

Amikor először jártam itt, magam is megütköztem egy s máson. Ám az elmúlt két év tanulmányai – és főként kalligráfia mesterem, Horváth Janisz  - nyitották fel elmémet abban az irányban, hogy valamennyire tudjam ezt értelmezni. Hogy ez az élet természetes velejárója. A tömeg, a rengeteg szemét. És a folyamatos takarítás. A lakások nagy részében nincs konyha. Nekünk ez furcsa, hiszen a szoba-konyhás lakásban is a konyha a lényeg, faluhelyen a konyha az élet központja, ott ülik körül a tűzhelyet.

 Itt viszont a kis boltokban és az utcán folyik az élet. A családok az utcán ülik körbe kis sámlikon vagy bármin, amire rá lehet tenni egy hátsót, azt az asztalt, ami szintén lehet bármi, ami annak szolgálhat. Nem vesződnek sokat, használják, ami éppen van: műanyag rekesz, hokedli, akármi.

A műanyag hokedli, az olyan, hogy annak mindenhol kell lenni. Univerzális darab, lehet szék, asztal, lehet rápakolni, ráállni… a rafinált kínai tízezer módon tudja használni. Akárcsak mi, a jó öreg hokedlit – a miénkre ugyan jobb helyeken fiókot is fabrikáltak, nagyapám például abban tartott a cipőpucoló felszerelést. A kínai műanyag viszont Pazar színekben tobzódik, a legelegánsabb enteriőrbe is bekéreckedik… mókás.

A járdán, az úttesten sok minden szárítanak: halat, gombát, teát. Aztán szépen becsomagolva árulják. Nem véletlen, hogy a teaszertartás elején a teát "megmossák", vagyis az első vizet leöntik...

Az esti órákban az utcai élet elképesztően nyüzsgő, és senkit nem érdekel, hogy míg fal, a háta mögött húz el a busz percenként – mondjuk 5 centire. De a buszt se érdekli. A biciklisek meg a motorosok mindenhová bemennek, ahová beférnek – onnan is jöhet elő kétkerekű jármű, ahonnan sosem gondolnánk.

És mindig az erősebbnek van igaza, nincs kerülés, az olyan, hogy „elsőbbség”, valószínűleg ismeretlen fogalom. Csak csengő meg duda. De mégis működik.

Igen, a kínaiak köpködnek. Krákognak, csámcsognak és egyéb olyan hangokat hallatnak, amelyeket mi kulturálatlan magatartásnak tartunk. Tehát, aki erre érzékeny, kerülje el messze ezt a vidéket! (Azért az is meggondolandó, mennyire ésszerű a torokváladékot diszkréten felköhögni, majd lenyelni, okozva ezzel talán több nehézséget saját testünknek. Hm.) Ahol épp e sorokat írom, tőlem két-két méterre egy-egy szomszéd. A fal lehet talán 2 cm vastag, így pontosan olyan, mint megboldogult ifjúkoromban a kempingezés. A fal csak arra jó, hogy nem látjuk egymást, de tökéletesen hallható minden szusszanás, szellentés – a jobb oldalon egy férfi épp most köhögött fel legalább egy maréknyi váladékot, majd könnyedén megvált tőle. A bal oldalon talán egy idősebb asszony lehet, aki eddig halkan énekelt párjával együtt egy addig ordító csecsemőnek – a baba talán elaludt, ő pedig hatalmas böffentések közepette edényekkel csörömpöl. Mindezt persze szerencsésen tompítja az utca zaja, az autók (nem a motorberregés, mert az alig érzékelhető, köszönhetően a rengeteg elektromos autónak) ajtócsapkodása, a fékcsikorgás, rendős sípja, ordítozás, miegymás. Három-négy nap után azért már teljességgel megszokható.

Itt nem nagyon használnak zsebkendőt. Azt gondolom, a felnőtté válás egyik ismérve lehet az orrváladéknak egyetlen horkantással a távolba való kijuttatásának elsajátítása. Mert a taknyos orrú kisgyerekek orrocskáját szépen megtörölgetik papírzsebkendővel. De kérdem én: biztosan gusztusosabb, hogy mi zsebkendőbe köhögünk, belefújjuk, amit bele kell, és aztán őrizgetjük a tépőzárasat a zsebünkben?!

És igen, sok-sok aprónép van hátul nyitott ruhában, amiben könnyen tud kijönni, aminek ki kell, de ha nem is jön ki, akkor is könnyebb és gyorsabb kicsomagolni, ha épp akció van! A városban sok helyen van nyilvános wc, ezeket táblák jelzik, angol nyelvű felirattal is. Ingyenesek, ritkán koszosak. Általában a wc mellett van egy iciripiciri lakás, amelyben lakik a vécésnéni, vagy a vécéscsalád.

Ők tartják rendben az illemhelyet. Legtöbbször praktikusabb a „kínai” wc-t választani, ha van egyáltalán választási lehetőség, mert ott higiénikusabban tudjuk dolgunkat elvégezni. Igaz, kell hozzá némi combizom, meg egy kis gyakorlat, hogy az ember ne a lábát pisilje le – amúgy szoknyában könnyebb, mint naciban! És a legtöbb helyen pedállal lehet leöblíteni – tehát ahhoz sem kell hozzányúlni, elég taposni. Viszont az illemhelyek előterében több helyen találkoztam a falra szerelt, biztonsági gyereküléssel, ahol biztonságban lehet tudni a kicsit, amíg az ember a nagydolgával van elfoglalva.

A helyiek nem egyszer a mellékutcákban könnyítenek magukon, nem zavartatva semmitől – és van, ahol orrfacsaró a bűz. Olyan penetráns szagok terjengenek, hogy egy jobb érzésű is kivágja tőle a taccsot – de egyébként ez is fejben dől el. Ha tudod, mire számíthatsz, nem fog földhöz vágni, és a gyomrod se fordul fel. A szagok persze sokszor ennivalók bűzei. A fekete tofu, amit ronda fekete darabokban árulnak, mint street food-ot – és eszik – igen furcsa szagot áraszt, messziről érezni, hogy merre kell elkerülni. Na, ez volt az egyetlen dolog, amire nem vitt rá a lélek, hogy megkóstoljam – minden más rendben volt. A fekete tofu pedig igazán ínyencség, hónapokig érlelik fűszerekkel, szárított rákkal, halbelsőséggel, hogy a fermentálás végén elnyerje barátságtalan színét és elképesztő szagát. De igen egészséges, mint a fermentált élelmiszerek általában.

 

Mindegy, hogy elegáns étteremben vagy az utcán esznek, iszonyú rendetlenség uralkodik körülöttük. Nem szokás leszedni az asztalt – mindent csak tesznek rá, ami nem fér, megy a földre. Ahogyan a csont, a sörös doboz, a csikk meg minden más. De ez abszolúte nem zavar senkit sem. A 12 órás repülőút végén, ahol az utasok közt talán ha öten voltunk nem ázsiaiak, a szépséges repülőgép úgy nézett ki belül, mint egy szemétdomb. Szemetelnek, szemetelnek, jutott eszembe Hofi – aki oly zsenge korú, hogy nem ismerné, hát most hallgassa meg - az utca tiszta, tiszta, tiszta kosz.

 

És igen, esznek kutyát. De amint azt már többször is említettem, ez egy más kultúra. Nálunk a kutya a barátunk – hát nem esszük meg. Viszont megesszük a mocskos disznót – ami Kínában a gazdagság szimbóluma. Ahogyan megesszük a marhát is – ami, ugye, más kultúra szent állata. Mi a macskát se esszük meg, mert az bűbájos cicamica, pedig állítólag vannak olyan európai népek, ahol bekerül a fazékba. De ez a kutya azért más, mint amit mi elképzelünk – gondoljunk amúgy bele, mennyire más egy bernáthegyi, egy puli vagy egy csivava – és ezt itt épp azért tenyésztik, hogy megegyék.

Ezen a vidéken nem is esznek kutyát, mert ez tengerpart, és itt a tenger adta élelmiszert részesítik előnyben. A piacon helyes ládákban árulják az igen vaskos gyűrűsférgeket – pontosan nem tudom meghatározni, mifélék, annyira jutottam, hogy „féreg”. Nem túl sok időm volt azon elmélkedni, vajon megenném-e – nem kérdezni, ami ízlik, megenni – mert másnap barátaink vacsorára hívtak magukkal, egy közeli mellékutca kis vacsorázó helyére – azért étteremnek nem neveztem volna, de tulajdonképpen az volt. A mi olvasatunkban inkább egy nyócker mélyén megbúvó, büdös és áttekinthetetlen helynek mutatkozott – de ők állították, itt enni jó. Az asztal tiszta volt, az étel tényleg jó – és első fogásként kocsonyázott férgek vonultak fel egy kis tálon, szépen kockára vágva. Láttam Sziszin, hogy le nem veszi rólam a szemét, míg mondja, hogy ez egy helyi specialitás, és van, aki csak ezért jön ide a városba: Sea worm jelly. És ez nagyon finom, ráadásul nagyon egészséges – ezt már több ízben hallottam, amikor valami egészen szokatlant próbáltak letuszkolni a torkomon. Mivel már rajta voltam a féreg-projekten, nem ért különösebb meglepetés. (Ezért kell piacra menni. Mert ott már előre megismerkedhetünk azzal, ami aztán a tányérból köszönhet vissza. És ez is fejben dől el. Így nem érhet olyan nagyon nagy meglepetés, kivéve, ha… de az mindig van.) Amúgy tetszetős volt, reszelt bambuszrügy és friss szójacsíra társaságában, a rozsdaszínű kocsonyába dermedt giliszták, szépen falatnyira kockázva. Mivel mindenki szeme rajtam csüngött – úgy az egész kis kócerájban, az asztalnál meg pláne, hát úgy mártottam pálcikámmal a féregkocsonyát a szójaszószba, mintha ez volna a világ legtermészetesebb dolga, és a tőlem elvárható legnagyobb mosollyal kaptam be – igaz, felmértem, hogy az a falat akkora, hogy bármi történjék is, nem fogom tudni egyben lenyelni, tehát mindenképpen meg kell rágnom. És tényleg nem volt rossz! Egészen kellemes, nekem ismeretlen fűszerezésű volt a kocsonya, maga a benne lévő hús meg lehetett volna akármi is – ennél nem jobb és nem rosszabb egy jó magyar kocsonya sem, füllel meg malacfarokkal a sarat túró disznóból. Ez viszont egészséges, mert sovány hús, csupa izom, a kocsonya meg jót tesz az izületeknek, mondták, – az meg rám fér.

Az utcákon van egér, patkány, a házakba is be-bemennek, van csótány, denevér, szúnyog – de hol nincs? Mondják, van, ahol megeszik a nagy egeret is, de az csak egészen frissen jó, meg kell ennyi nyomban, ha már megölték. Azt is mondják, hogy van, ahol megeszik a majmot is – de errefelé nincsen majom. Kígyóval is találkoztam a parkban, mérges kígyóval – ez meg csak bizonyíték a hely élhető voltára.

Egy szó, mint száz: ha nyitott szívvel és értő lélekkel közelítesz Kínához, ha elfogadod egy alapvetően más kultúra szokásrendjét, ha elfelejted az európai felsőbbrendűségben gyökerező előítéleteidet, ha van benned tisztelet más népek iránt, akkor élvezni fogod. Minden más esetben: maradj inkább odahaza!

Ha tetszett olvasd el a többi bejegyzést is, és kérlek, ajánld másoknak is, akik szívesen barátkoznak más kultúrákkal! Látogass el honlapomra is, ahol sok-sok érdekességet találsz, belelapozhatsz könyveimbe, megtisztelsz egy dedikált példány vásárlásával. Virágos világomból csak egy kis kitérő az oly messzi Távol-Kelet!