Az utolsó nap - az időzítés

 

Amikor első ízben érkeztem Hsziamenbe a Xiamenairlines Dreamliner gépével, a felkelő nap fényében landoltunk. A gép belül szivárványszínben játszott, finom keleti muzsikát hallatott, és életemben először megpillantottam Kína földjét – a legtökéletesebb időzítés volt. „Az életben legfontosabb dolog: az időzítés” – mondta Henry bácsika a kedvenc filmemben. (Bor, mámor, Provence, aki véletlenül nem tudná)

Mint minden, ez az utazás is véget ér – eljött az utolsó nap. És úgy volt utolsó, hogy a leghosszabb lett, mert éjfélkor indult az amsterdami gép. Tehát tényleg volt egy egész kerek  nap!

 

Lustálkodjunk délelőtt, javasolta Gyuri, és megnéztük a „Közöttünk az űr” című filmet. A végére persze pityeregtem egy kicsit, de amúgy is könnyes-elválós hangulatban keltem… Mint utolsó ebédet, Gyuri igyekezett felejthetetlent választani: népszerű japán halételek: szusi, haltál, teli friss virágokkal. Isteni ízek vonultak fel, a nyers halak és rákok egyszerűsége és különösen jó íze, a maguk nyers valóságában. (Igen, megkukkoltam az üveg mögött dolgozó szakácsokat. A szegfűs virágcsokrok mind visszakerültek a vízbe, és azután egy újabb tálon láthatta őket viszont a vendég. Az éttermet már ne keressétek, épp most mesélte Gyuri, a napokban bezárt. Kár érte, a jó volt az étel, és mindig sor állt előtte…)

 

Aztán Tinyje-vel elmentünk még egy boltban, kikutatta, hol lehet virágokból készült csemegéket kapni, és négy üveggel is vett – hogy fog még ez is beférni a bőröndbe?! De befért, és mivel minden útra készen, és még volt jó pár óránk, egy utolsó bevetés a tengerparton. A legszebb parti sétányon kötöttünk ki hat előtt két perccel, és pontban hatkor felkapcsolták a túlpart összes lámpácskáját. Fényárban úszott a város, az ég sötétkéken tündökölt, narancsban játszó felhőket fújt a tenger felől szél… szavak nem voltak, mert könnyek nélkül nem jöttek volna elő. Búcsúztunk egymástól, búcsúztam Kínától – ki tudja, vissza fogok-e még térni ide, ebben a szeretnivaló városba, amely befogadta az európai fiút. Nem szóltunk egymáshoz, csak lépkedtünk azon az úton, ahová legelőször mentünk el, még két éve, amikor még ő is tanulta Kínát, és épphogy belezuhantam és félkómásan próbáltam elhinni, hogy tényleg itt vagyok…

 

Érzem, jó helyen él a fiú, szereti és szeretik, és ezt a várost, ezt az életet, amely merőben más, mint odahaza, ezt meg lehet szokni, megszeretni. Azt hiszem neki már itt is HAZA van.

PS. Minden kedves barátomnak, aki azt kérdezte, esznek-e kutyát Kínában, ajánlom, nézze meg a Love without words című filmet. (Én hazafelé, a repülőn láttam, kínaiul, de a címéből adódóan így is élvezetes!  http://www.imdb.com/title/tt6081412/ )

Ha tetszett, olvasd el a többi bejegyzést is,(mert amúgy ez az utolsó) és kérlek, ajánld másoknak is, akik szívesen barátkoznak más kultúrákkal! Látogass el honlapomra is, ahol sok-sok érdekességet találsz, belelapozhatsz könyveimbe, megtisztelsz egy dedikált példány vásárlásával. Virágos világomból csak egy kis kitérő az oly messzi Távol-Kelet!